Egyszerûen nem tanulnak meg látni, hallani, hanem csak vannak. Ha jól belegondolsz, kicsi koruktól fogva csak egy-egy aprócska fogaskerékként élik az életüket, mindenhol azt várják el tõlük, hogy semmi feltûnõt, semmi problémát jelentõt ne csináljanak, semmi fáradozást igénylõ dologgal ne fogalkozzanak, hanem álljanak be a sorba, és húzzák össze magukat akkorára, hogy véletlenül se lógjanak ki, mert az iparszerû életmód ezt követeli meg. Ne legyenek egyéniségek, mert akkor kinevetik õket, "folyamatosan kussolva játszódjanak" (ergo tévézzenek, cseteljenek), mert különben felidegesítik a felnõtteket...
Persze az ember életének része, hogy a közösség tagjaként kell élnie, ahhoz alkalmazkodva rendezni a saját dolgait, de piszokul nem mindegy, ez a közösség milyen közös ügyön alapul. Pusztán egy korosztályt fog össze lazán, vagy esetleg fontosabb - bár mindenképp kevesebbeket érintõ - dolgok kötik egymáshoz a csapatot. Politikai oldalról nézve akármilyen visszás helyzet is volt régen a kisdobos meg úttörõ mozgalom, ott legalább kezelhetõ méretû kis egységek voltak, ahol mindenkinek feladata és fontos szerepe volt. Mennyi gyerek talált életre szóló érdeklõdést egy-egy érdekes foglalkozás, szakkör keretében! Ma ilyesmi nincsen (legalábbis elhanyagolhatóan kevés), mivel se pénz se ember nincs rá. Nincsenek Hédervári Péterek, Kulin Györgyök, Öveges Józsefek és hasonlók. Hogyan várhatnénk el egy mekdonáldsz és pláza mellett egyedül növekvõ gyerektõl, hogy magától észrevegye, hogy milyen csodálatos dolog például a bálnák éneke, vagy a szenderek vándorlása, vagy egy holdfogyatkozás?
A legtöbb, amit egy felelõsen gondolkodó felnõtt tehet, az az, hogy kinyitja a gyerek szemét és szívét. Mert milyen buli már egy téli éjjelen elmenni a térdig érõ hóban csillagokat lesni ki a városból, hogy aztán hazaérve éjjel háromkor aszalt gyümölcsbõl fõzött teával térjen pihenni az ember gyereke!