Köszi, hogy írtál, hogy nem mentél el szó nélkül mellette. Talán ad egy lökést. Mindenkinél vannak hullámvölgyek, most én a színuszgörbe alján vagyok, de törvényszerűen felfelé kell hogy menjek. A lelkesedéshez nem kellenek anyagi eszközök. Nem is volt fényképezőgépem, mikor órákon keresztül bámultam a csillagokat. Megvettem a csillagászati évkönyv 1998 vagy 99-es kiadását és elkezdtem bebiflázni a csillagképek göröglatin, magyar, a csillagok arab neveit. Volt hozzá kedvem. Persze a gyakorlatban, az ablakból, kint a réten is azonosítottam őket. Aztán egy kompakttal, amin volt 16 mp zársebesség, lefényképeztem az Oriont, Oroszlánt, Vénuszt, Jupitert,  örültem, hogy ott volt az a néhány pötty a képen. Asztrofotózás? Áh, arról soha nem álmodtam, én olyan műszerparkot nem tudok megvalósítani. Jó dolog, hogy az interneten könnyen elérhetők mások képei távcsövekkel vagy anélkül jobbnál jobb fényképezőkkel, videókamerákkal. Megmutatja azt a világot amit már a szemünk nem lát. De én nem vágyom erre. Én azt próbáltam megmutatni eddig is, amit lát a szemünk, csak az emberek nem veszik észre, mert lehajtott fővel mennek a járdán (azt a tíz métert míg kiszállnak az autóból, vagy aki többet azért, hogy hol van gödör, kátyú, különben hasra esik) de egyébként ha ül egy teraszon akkor sem jut eszébe, hogy felnézzen az égre, minek, a sör, bor, a jó nők nem ott vannak. Amit lát a szemünk a mostani gépemmel le tudom fényképezni mert több csillag megjelenik a képen mint amit látunk, de valahogy kompozícióba kéne berakni. Szép táj, magas épület, egy templom az előtérbe és máris jó. Ilyen helyszín pedig nincs egy városban a közvilágosítás miatt, vagy van, de nagyon kéne keresgélni,  a réten sem látszik a Tejút, na ebbe fáradtam bele. De semmi gond, a Szaturnusz Jupiter egyre közelebb lesz egymáshoz, 2020 decemberében olyan közel lesznek egymáshoz, ami elég ritka a Stellariumos néhány száz éves keresgélésem szerint. Fel a fejjel srácok és csajok!