"Röfi a vaddisznókoca kicsinyeivel Pufival, Habzsikával és Meteóval egy ködös késõ õszi hajnalon csendben a vadetetõ felé kocogott. Már messzirõl érezték a kukoricatorzsák finom illatát. Meteó hirtelen felcsapta a fejét és az eget kémlelte. A város irányából hangosan károgó varjúcsapat szállt át felettük.
- Idén enyhe lesz a telünk, a varjak mind jönnek kifelé a városból és ellepik az erdõt - röfögött Meteó.
- Akkor felesleges a további zsírfelhalmozás - válaszolta szomorkás mosollyal a szája szegletében Röfi az anyakoca.
- Mindig tudtam, hogy te vagy a legokosabb malacom - mondta Meteónak.
Pufi és Habzsika hangos röfögésbe kezdett, hogy nemtetszésüknek adjanak hangot, de elkéstek. Röfi megfordult és nyomában a három fekete csíkos vadmalac hazaindult.
A tavaszt egyik kismalac sem érte meg. A legtovább Meteó húzta, de egy csikorgóan hideg februári vasárnap - amikor a varjak már mind a meleg városi padlásokon pihentek - kis malaclelke õsei nyomát követve a végtelen kukoricamezõkre tért."

Az állatok õszi viselkedésének a megfigyelése egy szép hagyomány a metneten. Része a télvárásnak. Lehet, hogy irracionális, de az állatok sohasem hazudnak. Azért nem hazudnak, mert, ha hazudnának, akkor egy idõ után már nem kérdeznénk õket a télrõl.
És akkor véget érne egy szép legenda.
Így írja felül az emberi képzelet a valóságot. Irracionális és racionális világ. Két eltérõ szint, a két halmaznak nincs közös metszete. Az egyikkel a másikat nem lehet megmagyarázni.