Sokban igazad van, de nem tudom, dolgoztál-e valaha úgy, hogy fejbeszélõ a füleden egész nap és folyamatosan beszélnek és beszélnek és beszélnek, és mást sem kell csinálnod, mint vadidegen állatok (az ember más kategória nálam) káromkodásait hallgatod, mosolyogva válaszolsz, és tûröd, hogy megaláznak, semmibe vesznek, és állandóan éreztetik Veled, hogy senki vagy. És amikor kiderül, hogy mégis Neked volt igazad és sikerült megoldanod a problémáját a telefon túlfelén lévõ állatnak, akkor "köszönöm" helyett jó esetben csak lecsapja a telefont. 100-ból 98 ilyen. Közben a szabad füleddel hallod annak a 40-50 embernek a hasonló "duruzsolását", akikkel egy teremben dolgozol, hallgatod, hogyan fúrják egymást, hogyan még teljesebbé a megaláztatásokat. Hidd el, hogy ilyen munkát követõen Neked sem lenne kedved senkihez szólni, hangot kiadni vagy bárkit hallgatni. A saját barátaimat kerülöm, mert nem bírom elviselni, hogy beszélnek és választ várnak, és panaszkodnak. Az uram az egyetlen személy, akit szívesen viselek el, mindenki más csak teher.
Itt írni más, pont mert csak írni kell és nem kell hozzá kinyitni a pofámat és ha elfáradok, vagy más dolgom akad, csak becsukom az ablakot. :-)

A harmincas évek béli munkás turistaegyleteknek szerintem olyan történelmi oka volt, hogy illegális kommunistaként nem adódott más legálisnak látszó közös tevékenység, amibe kapaszkodva kimenekülhettek volna a csendõrség látókörébõl. Az, hogy közben felépítettek jó néhány turistaházat, kilátót, az már az utókor külön szerencséje. :-)

Finnyás vagyok, mi? Egyedül félek (nem a vadállatoktól meg a szikláktól, hanem az erdõben részegen üvöltözõ "turistáktól" akikkel elég sokszor lehet találkozni...), a társaságot meg nem bírom. Ez van. Én már elfogadtam magamat ilyennek.

Felesleges dolgokat meg rég nem csinálok, a mosást, fõzést, ilyesmit nem tekintem annak, az olvasást, írást sem, az urammal való idõtöltést sem, a növényeim ápolgatását sem, és a macskámmal való játszást sem. Ezek mind olyasmik, amik örömet adnak, pihentetik az lelkemet, segítik a túlélést. Az egyetlen felesleges dolog az életemben az a napi kétszer fél óra, amíg eljutok munkába, meg hazajövök (a meló is felesleges, de nem kiváltható mással egyelõre...), bár buszon is gyakran olvasok, de ha nem, akkor is gondolkodom valamin. Szóval ha itthon dolgozhatnék, nyernék egy órát naponta. Ráadásnak a lehetõ legritkábban fordul elõ, hogy csak egyféle dolgot csinálok egyszerre, vannak egymással összeegyeztethetõ folyamatok, amikkel a napi 24 órát úgy 30-ra ki lehet tolni. Itt csak egy keskeny szelete látszik az életemnek. :-)