Minden természettudománynak, mérnöki tudománynak sarkalatos, és egyben problematikus pontja a mérés. A laikus azt gondolja: megmérjük, s akkor az MEG VAN MÉRVE! Pedig hajjaj, de mennyire nem magától értetõdõ dolog ez!
A mûszerekkel, azok standardizálásával itt ne foglalkozzunk: tételezzük fel, hogy a higanyos és egyéb hõmérõk definició szerint mérnek: a fagypont és forrpont között 100 egyenlõ osztás, és az üvegkapilláris is mindenütt egyforma vastag. (De azért fél fülünket tartsuk nyitva a kisördög sugalmazása elõtt: ez sem teljesen bizonyos)
A mûszaki szakemberek azt szokták mondani, egy mérés nem mérés! Tehát, nem árt, ha gyors egymásutánban többször megmérjük ugyanazt a mennyiséget. Tapasztalni fogjuk, hogy eltérések lesznek: a kapott adatok szórástartományt képeznek. Lehet, ennek épp a meteorológiában nincs gyakorlati jelentõsége, de azért megemlítendõ.
Amit viszont ki akarok hangsúlyozni, az a mérõpontok elhelyezkedése, különös tekintettel a minimumhõmérsékletekre. Az inverzió, a fagyzugok megléte miatt egymástól néhány száz méterre fekvõ helyek között is igen-igen nagy (akár 5 fokot meghaladó) hõmérsékletkülönbségek lehetnek egy derült, szélcsendes éjszakán. Például: mióta a fagyzugos Zabart mér, megszaporodtak a napi, országos minimumrekordok. Nagy hiba lenne e ténybõl klimatológiai következtetést levonni.
A lényegesen alacsonyabb (vagy magasabb) minimumhõmérsékletek alaposan "lehúzzák" (vagy felemelik) a napi közepet. Könnyen belátható, hogy a mérõhálózat elhelyezése, annak változtatásai nagyban befolyásolhatják a klimatikus összképet, és hamis tendenciák feltételezésére vezethetnek.
Ugyanez áll -ha valamivel kisebb mértékben is- a maximumhõmérsékletekre.