Idõm nem mindig engedi, hogy nagyobb lélegzetû írások keretében is hozzászóljak az éppen aktuális szakmai eszmecseréhez, viszont most elismerõen szeretnék szólni a régmúlt szélsõértékeinek hosszú hónapok, sõt évek óta zajló felkutatásáról.

Engem, mint elsõsorban statisztikai jellegû problémákkal foglalkozó közgazdászt mindig is csalódással tölt el, hogy állami meteorológiai szolgálatunk munkatársai kevés idõt szánnak az éghajlati adatok teljes körû feldolgozására és értékelésére. E kijelentésemmel egyáltalán nem az OMSZ munkatársait szándékozom támadni (miért is tenném, hiszen többüket személyesen is ismerem), hanem csak azt állapítom meg, hogy egy adott kérdéssel - számomra egyébként ismeretlen oknál fogva - feltûnõen keveset foglalkoznak. Elképzelhetõ, hogy ebben is az alulfinanszírozottság a "ludas", hasonlóan a közérdekû adatok nyilvánossá tétele körül zajló vitában. Utóbbi téren az OMSZ különösen egy "magánmeteorológus házaspártól" kapott éles kritikát, de ha a helyzetet mérlegeljük, egyszerûen nem jut a hivatalos Szolgálat annyi költségvetési támogatáshoz, amely segítségével az adatszolgáltatási díjak elkerülhetõek lennének.

Ami az adatgyûjtést illeti, szélsõértékek terén külön figyelmet érdemes fordítani arra, hogy az 1930-as évtized elõtt a korabeli állomások több mint fele minimum-maximum hõmérõ nélkül mért, így az abszolút maximum és minimum hõmérsékletek egyszerû terminusértékek, melyet csillagászati helyi középidõ szerint 7.00, 14.00 és 21.00-kor olvastak le. A ma is használatos, ún. Fuess-rendszerû min/max hõmérõpár 1905 körül jelent meg elõször a mai Magyarország területén, viszont az 1920-as évekig mindössze 5-10 állomásra telepítettek ilyet. Az elterjedést nem csak a háborús veszteségek, hanem az angol hõmérõházikó nagyon-nagyon lassú térhódítása korlátozta. 1900-ban még túlnyomórészt kerítések északi oldalára vagy fûtetlen épület északi falára szerelt, fehérre festett bádog árnyékolók ( íme egy igazi muzeális darab: Link ) voltak az országban, és csak a két világháború között, kb. 1925-30 körül kerültek túlsúlyba a Stevenson-féle hõmérõházak. A régi rendszerû bádog házikók alá a közel vízszintesen elhelyezendõ min/max hõmérõk egyszerûen nem fértek volna be.

A körülményeket figyelembe véve egy-egy 19. században, vagy 1930 elõtt mért 40 fok körüli vagy afeletti érték elmarad az aznap elõfordult tényleges maximumtól, hiszen szinte kizárató, hogy a napi maximum pontosan helyi idõ szerint 14.00-kor állt volna be. Korábban végeztem becsléseket arra, hogy egy extrém meleg (35 fok feletti) napon átlagosan mennyivel haladja meg a maximumhõmérséklet a 14:00-ás helyi idõpontban mérhetõ értéket és az eredmény kb. 1.2-1.6 fok volt. Így szinte bizonyos számomra, hogy 42-43-44 fok körüli hõmérsékletek Magyarországon 1780 óta többször is bekövetkeztek.

Az 1841. évi hõhullám alkalmával (amely naptár szerint kb. a 2007. évivel azonos napokra esik) a Gellérthegy tetején lévõ régi csillagda árnyékolt mûszereivel mértek helyi idõ szerint 14:00-kor 39,5 fokot. A Pesti síkságon ezen a napon is szinte bizonyosan 42 fok fölé mehetett a hõmérséklet, ahogyan azt Réthly könyvében összegyûjtött korabeli amatõr megfigyelések is megerõsítik (országszerte "árnyékban mért" 40 és 44 fok közötti hõségrõl számoltak be aznap).

Az 1921-ben és 1928-ban Szerepen mért értékek viszont már angol hõmérõházban, min/max hõmérõpárral kerültek rögzítésre, így nem is értem, hogy miért nem ezeket tekintjük hivatalos abszolút melegrekordnak. Persze nagyon jól tudom azt is, hogy az ember által okozott klímaváltozás-iparnak nem tenne jót, ha hivatalosan ismernék el, hogy egy majd 90-100 évvel ezelõtti hazai hõségrekord még azóta is áll.

Egy szóval: gratulálok az eddig összegyûjtött anyaghoz és nagyon remélem, valamilyen formában nyilvánosság elé kerülnek a valódi hõmérsékleti szélsõértékek.