Nézzünk pár szinoptikai térképet az elmúlt júliusokból:

Link

Link

Link

Nézzük a jelenlegi képet is:

Link

Milyen közös vonásokat tudunk felfedezni?
Elõször is az tûnik fel, hogy Európa nagyobb, középsõ és keleti része felett határozott meridionális, északkelet-délnyugat irányú légpályák fekszenek. Jellemzõ még a kontinens keleti felén megfigyelhetõ kiterjedt alacsony nyomású mezõ, melyben kicsi a nyomásgradiens. Továbbá tipikusnak mondható a kontinens északkeleti peremvidékein az élénk ciklontevékenység, figyelemre méltóan mély alacsony nyomású központokkal.(Mely cikloncentrumok érdekes módon általában mélyebbek az észak-atlanti minimum ciklonjainál)
Úgy látszik, a fenti kép gyakori az évnek ebben a szakában. Vajon mi lehet a jellegzetes nyomáseloszlás fizikai oka?
A meridionális jelleg könnyen magyarázható azzal, hogy a nyár második felében az észak-déli hõkontraszt hemiszférikusan nagyon lecsökken -ezáltal kicsi a nyomásgradiens, és gyenge, lassú a félteke léptékû nyugati áramlási szalag. Ezért, ha az északi féltekén valahol -mondhatni helyileg- mégis elõáll jelentõsebb hõgradiens, minek nyomán stabil ciklonörvény keletkezik, akkor ennek hátoldalán könnyen leszakad a hideg (hûvös) levegõ, meridionálisra vált a cirkuláció. (Pontosan úgy, ahogy télen is gyakran megtörténik a Namias-ciklusok meridionális fázisának legvégén) Azonban nyár második felében a csekély hõkontraszt miatt nehezen regenerálódnak a polárfronti zonális légmozgások, különös tekintettel arra, hogy a hidegleszakadás még tovább csökkenti az amúgy is kicsi hõkülönbséget. Ezért a hõtranszport (Namias) ciklus megáll a meridionális fázis végén, vagy a meridionalitás és zonalitás közötti, jellegtelen nyomáseloszlású idõszakban vesztegel (bárikus mocsárhelyzet) Magyarán: a meridionalitás kialakul, és "úgy marad". Az alacsony nyomású teknõk ciklonjai így a kisebb szélességeken (fölöttünk) öregszenek el.
Ennek pedig éppen az a következménye, amit látunk is: az öreg ciklon egykori meleg szektorának nedves, maritim levegõje biztosítja a szükséges páratartalmat, a ciklon hideg légtömegei a talaj erõteljes felmelegedésével karöltve pedig megadják a kellõ labilitást. Ehhez jön a vízszintes áramlásoknak a kis nyomásgradiens okozta gyengesége. Mindez az advektív hajlam elõtérbe lépését eredményezi. Az érintett területeken -azaz Európa keleti és középsõ részén- tartósan "helyi" záporos, zivataros, határozott irányú és sebességû légmozgás nélküli idõszakok állnak elõ júliusban, augusztus elsõ felében.
A másik érdekesség,a mély északkelet-európai ciklon valószínûleg abban leli magyarázatát, hogy azon a vidéken nagy hõgradiens jön létre a jeges-tengeri hideg légtömegek, és a hozzájuk földrajzi közelségbe került eurázsiai, szárazföldi forró levegõ között. Ez az alacsony nyomású centrum összefolyik a pontusi minimummal (mely az egyenlítõi alacsony nyomású cella kitüremkedése észak felé) Így, ahogy már mondtam, igen kiterjedt alacsony nyomású mezõ keletkezik Európa keleti (és részben középsõ) területein. Európa nyugati, délnyugati részein ezzel szemben inkább magas légnyomásokat találunk. A sekély ciklonos, záporos-zivataros nyárközép és nyárvég ezért inkább Kelet-Európára, a Kelet-Európai-síkságra jellemzõ. Ott általában még akkor is ilyen az idõ, mikor Közép-Európa fölött leszálló légmozgás uralkodik, vagy éppen forró, szubtrópusi légtömegek tartózkodnak.
Az általános légnyomás-eloszlásból az is következik, hogy ha térségünket érinti a sekély ciklonos alacsony nyomású mezõ, úgy a lassú áramlás keleti,északkeleti irányú fölöttünk. A konvergenciák, felhõzónák, zivatarláncok is ebbõl az irányból vonulnak rendszerint fel.
Végül vegyünk szemügyre néhány markáns kivételt, mikor térségünk közelében mély cikloncentrum jött létre, és a határozott nyomásgradiens sebes légmozgásokkal, jelentõs advektív lehûléssel járt nálunk is a nyár második felében:

Link
Link

Link
Link