Vegyük példának a mi arborétumunkat és környékét. Felénk homokbuckák és buckaközi mélyedések (nyírvízlaposok) vannak. Sajnos az eredeti gazdag vegetáció (nyír- és fûzlápok, mocsárrétek, tölgy-szil-kõris ligeterdõk, gyöngyvirágos tölgyesek, a homokbuckák tetején nyílt homoki tölgyesek) ami egykoron jellemzõ volt errefelé, drasztikusan lecsökkent. Mi van helyén? Akác, a magas-sásosok között gyomvegetáció, a rosszul kezelt, elhagyott feltört földeken iszonyatos mennyiségû parlagfû "pompázik".
Ahol az ember (nyilván nem rosszakaratból) belenyúl a természet dolgába, és átalakítja azt a természetes módon elterjedt növényzetet, ami ember nélkül szépen meglenne, annak beláthatatlan következménye lesz.. És nem csak azoknak a növényeknek és állatvilágnak a rovására, hanem saját magának is nagymértékben árt.
Mindennek megvan a maga helye. Ha eddig nem tudott elterjedni valamiért itt, akkor ne erõltessük mindenhova. Inkább õrizzük meg ami van, amíg van! Mert az a kincs. Azt próbáljuk meg értékelni. Amíg nem késõ.
Miért írtam az arborétumot? A mi elsõdleges feladatunk olyan növények elterjesztése, amelyek egykoron meghatározták ennek a tájnak arculatát. Hol vannak már a nyíresek, hol vannak a kõrisek, szilek és tölgyek? Vannak még, foltokban (pl. Bátorligeten). A mocsarakat igyekeztek lecsapolni, a folyókanyarulatokat kiegyenesíteni. Mi lett az eredmény? azok a jégkori maradványfajok tünedezése, visszaszorulása, amelyek itt megmaradtak.