Amellett a kérdés mellett, vajon mi állíthatná vissza az arktiszi jégtábla vastagságát, legalább olyan fontos, hogy mitõl is vékonyodott az el. Persze, az átlagember rögtön rávágja: a globális felmelegedéstõl, mi mástól?
Azért ha jobban belegondolunk, rém furcsa képzõdmény az arktikus tenger kontinensnyi úszó jege, és még a laikus is láthatja, milyen sok faktor gyakorol -legalább potenciálisan- hatást a kiterjedésére és vastagságára. Azt hiszem, a meteorológia, hidrológia létezõ legösszetettebb jelenségével állunk szemben. Éppen ezért nagy merészség definitiv dolgokat állítani jövõbeli viselkedésével, sorsával kapcsolatban. Szóval, én csak kérdezni merek, és ötletelni sarkijég-ügyben.
Itt van mindjárt elsõnek az a kérdés, hogy a jégtábla alulról, a tengervíz felõl -vagy ellenkezõleg, felülrõl, a levegõ oldaláról erodálódik-e inkább. Ugyanis két oldalról érheti olvasztó hatás. A felsõ olvasztás tûnik kevésbé hatékonynak, mert az olvadékvíz elfolyása nem olyan egyszerû: beszivárog a jégtábla mélyebb rétegeibe, gyertyásítja, kásásítja azokat, de végsõ soron benne marad a jégben. Így jön létre a sarkkutatás úttörõinek réme, az un. "sarki sár", ami viszont a tél közeledésével gyorsan, készségesen újra megfagy.
A jégtábla vastagodása szintén sokrétû jelenség. Megvastagodhat úgy, hogy a jég felett erõsen lehûl a levegõ, emiatt a tábla alsó felszínén kristályosodás, jég appozició indul. Itt számításba kell venni, hogy a jégfelszínre esett hó nagyon jó hõszigetelõ, és éppúgy elszigeteli a viszonylag meleg tengervizet a jégtábla felsõ lapjával érintkezõ fagyos levegõtõl, ahogyan a vetéseket védi a kifagyástól a vastag hótakaró a mi teleinken.
Ennél sokkal hatékonyabb vastagságnövelõ faktornak látszik a jégtáblára esett hó felhalmozódása, firnesedése. Ez értelemszerûen fõképp a lehulló hómennyiség függvénye, amennyiben a nyári középhõmérséklet nagyjából konstans.
Itt lép be az elsõ potenciális visszaszabályozó mechanizmus: globális hõnövekedés esetén az éghajlati övek a sarkok felé tolódnak, ott erõsebb lesz a ciklontevékenység, megnõ a csapadék mennyisége. A megnövekedett hóvastagság és az emelkedõ hõmérséklet "versenyt fut" egymással. Ha az elõbbi "nyer", kész a visszaszabályozás. Kérdés, nyer-e?
Ha megnövekszik a jégtábla vastagsága, úgy az nem olvad el a nyáron, és fehér színével magasan tartja az albedót. Ellenkezõleg: a tengervíz albedója kicsi, sokkal több hõt vesz fel a jégfelszínnél, így valóban circulus vitiosust indíthat el, ami a jég elvesztéséhez vezet.
Ha erõsen olvad a sarki tenger jege, úgy a felszíni vízrétegek kiédesednek, ami elméletileg (sõt, gyakorlatilag is) az észak-déli hõtranszport-tengeráramlatok lassulásához, gyengüléséhez vezet. Ha ezáltal kevesebb meleg tengervíz érkezik a jégtábla alá, annak alsó olvadása kisebb mértékû lesz -újabb potenciális visszaszabályozó mechanizmus.
Jelenleg valóban úgy tûnhet, hogy legalábbis a nyári jégkiterjedés tekintetében felborult az egyensúly, ez utóbbi zuhanórepülésben van, és az arktikus tenger nyári jégmentessége nagyon hamarosan bekövetkezik.
Azonban látva a hatótényezõk nagy számát és bonyolult interakcióit, ebben nem lennék annyira biztos. A 2009-es nyár megmutatta a folyamat spontán visszafordulásának lehetõségét.
Lehetséges, hogy az elhúzódó napfoltminimum változtatta meg a nagy cirkulációs szisztémákat: a cirkuláció pedig -a jégvastagság mellett- igen fontos tényezõje a sarki jég nyári fennmaradásának. Az erõteljes hûtõhatást gyakorló jégfelszín fölött ugyanis nagyon könnyen inverzió jön létre, ami konzerválja a fagyot. A ciklontevékenység ellene dolgozik az inverziónak -a jég szempontjából tehát jobb, ha magas nyomás, leszálló légmozgás van felette. Egyszóval, kedvezõbbek a negatív AO-s idõszakok, melyek talán(?) gyakoribbak alacsony naptevékenység mellett.
Idén nyáron igen erõs ciklonok jelentek meg a Jeges-tenger felett, melyek lehetetlenné tették az inverziót, és viharos szeleikkel feltörték, szétszórták a jeget. A szokatlanul mély jégkiterjedési minimumhoz ez nyilván hozzájárult. A széttördelt jég nagyobb tengerfelszínt borít be, mint az intakt jégtábla. A jégmagokat tartalmazó, amellett hidegebb tengervíz pedig feltehetõleg könnyebben megfagy, mint a szilárd részeket nem tartalmazó.
Lehet, hogy ebbõl adódik a jégkiterjedés mostani, robbanás-szerû növekedése. Végsõ soron ez is visszaszabályozó effektus, bár a jégvastagságot nem növeli.