Igen: a Király valószínûleg attól retteg a legjobban, hogy az alattvalók nem félnek tõle, kiröhögik. Popper Péter, a nemrégiben elhunyt kiváló pszichológus írta, hogy a félelem olyan, mint a dühös kutya: fogát csattogtatva lohol a sarkunkban, s minél rémültebben futunk elõle, annál inkább vérszemet kap. Egyetlen menekvésünk van ilyenkor: meg kell állnunk, és szembenéznünk vele. Az is lehet, akkor elnevetjük magunkat, mert kiderül, hogy a véreb tulajdonképp egérke...
A félelemnek nagy a szeme, ahogy mondani szokták. Azaz, megfosztja az embert az objektív mérlegelés képességétõl, és az eredményes szembeszálláshoz szükséges higgadtságtól. Szûkölõ félelmében az ember marhaságokat csinál, ellensége könnyen legyõzi.
Alekszandr Bek azt mondatja a Volokolamszki országút címû katonai regényének fõhõsével: a villámháború lényege -támadás az emberi lélek ellen. Vagyis, rémületben kell tartani az embert, és az elveszti az ok és célszerû ellenállás képességét. Nemcsak a villámháború kiötlõi tudták ezt, hanem minden idõk mindenféle zsarnokai is. Hogy ijesztõbbnek kell mutatniuk magukat, mint amilyenek a valóságban -mumusnak kell lenniük. Végsõ soron éppen ez a terroruralom lényege: permanens megfélemlítés, hogy az emberek elveszítsék a sikeres ellenszegülésnek lelki alapfeltételeit. Ha létezik az emberi személyiségnek porig alázása, ez az.
Ha tisztában vagyunk ezzel, és felhagyunk a majréval (sõt, körberöhögjük a mumust) megtörik a varázs. Az emberi pszichében a szörnyûségest csupán papírvékony fal választja el a röhejestõl. És a fal könnyen át is szakadhat. Nem hiába ijedt meg az a király...