Nem vagyok erdész "csak" természetszeretõ kölökkorom óta. Kávé pipa mellett kesernyés dolog jutott eszembe... Néhányan bizonyára tudták és ismerték de az öreg fa megóvása érdekében eddig "hallgattak" mert a mai világban az sem lehetetlen hogy valakik szemet vetettek rá (sok köbméter tüzifa kijönne belõle) zavarban
Ennek elhárítására legjobb a nyilvánosság, ez viszont magával hozza sokak látogatását ami fellendítheti a helyi turizmust de az öreg fának nem tesz jót ha emberek tapossák keményre körötte a földet, felmásznak rá, szemetelnek, végül megbetegítik. Fáimon látom hogy nem tesz jót a "nyüzsgés" nekik. Évek során megfigyelhettem hogy mindig ott jelenik meg rajtuk foltosodás, levélsárgulás, penész- és moha lerakódás ahol sûrûn "fogdossák" az "önkéntes gyümölcsszedõk" rendszerint ágakat törve zúzva letaposva, levelet tépdesve különösen ott ahol fel is másznak egyes erõsebb fákra. Matematikában, számítástechnikában, meteorológiában talán versenybe szállhatnék magasan képzett biológus-erdész fórumkollegáinkkal ám az õ szakterületükön laikus vagyok de annyit tudni vélek hogy a fákra káros mikroorganizmusok érkezhetnek széllel, hozhatják a megtelepedõ madarak ami természetes folyamat, a fák "megszokták". Viszont sosem fogják megszokni az emberi nyüzsgést és azt ami vele jár.
Néhai édesapám szentendrei telkén valóságos arborétumot (arborétumokból "könyörgött össze" növényritkaságokat melyek megfogantak gyarapodtak; kaukázusi cédrusa ma már háznál nagyobb alapterületû és "kitörik az ember nyaka" ha felnéz rá) teremtett a telek megvétele idején még teljesen kopár pismányi domcsúcson. Apám több tonna követ kibányászott, minden fának (30-40 centis kicsinek is) 2m mély gödröt (kb. 1m-en volt a vízvezetõ réteg) csákányozott, feltöltve talajjal vegyes kõzúzalékkal (esõs idõben kalapáccsal zúzta apróra a kibányászott köveket) hogy "ne a gyökér kínlódjon útkereséssel". A világháborút megjárt ejtõernyõs, de józan világnézetû matematikus édesapám hitt abban hogy a fák, bár primitív de érzõ lények. Az egyébként hirtelen haragú indulatos ember pihenése idején egyenként körüljárta fáit-növényeit, "beszélt hozzájuk" megsimogatta õket. Amikor ezt furcsállottam azt mondta: "fiam a növények érzik és meghálálják a szeretetet, igénylik is de nem szabad túlzásba se vinni békén kell hagyni õket ahogy embert és állatot" unokáira is rászólt emiatt. Egy spirálfüzetben vezette ám minden egyes növényének "fejbõl sorolta" latin és magyar nevét hogy követni se tudtam. A növények valóban meghálálták szeretetét, szépen gyarapodtak. Bár a fenyõ- és cédrusfélék majd felét elhordták "éjszakai látogatók" (a kisebb "közönséges" sorfenyõket és "duglászokat" gyakorlatilag kiirtották, utoljára egy magasra huzakodott fának a felsõ negyedét emelõkosárból csonkították meg de a többivel már nem tudtak mit kezdeni méretük miatt) a hatalmas, sûrûn teleültetett telken szinte meg se látszott. Idõvel arrajáró idegenek már rendre bekéredzkedtek kertjébe megnézni megfogant szépen fejlõdõ növényritkaságait, de apám módjával engedte hogy ne "háborgassák" feleslegesen növényeit.
Ezzel egybevetve, úgy vélem az említett faóriás élõhelye környékén mindenki tudott létezésérõl de hasonló megfontolásokból eltitkolták eddig gondozói.