Ma  Hortobágy, vonattal, réges-régi  bakancslistás volt...  Csodás  volt a Tisza-tó  fölött  döcögni  a  vicinálissal, látni  Tiszafüred után a  fényes friss  hantokat, porhanyós  mag-ágyakat,  nyújtózó  vetést.  Óhat  vmh. fölött  láttam  meg  az  első  darvakat, közvetlenül  a  fejünk  fölött,  karnyújtásnyira  repültek  föl, és  elszálltak a Hortobágyi-Halastó  felé.  Tölgyfák  a  sínek mellett, és  fényes  bogyóktól  pirosló  hecsedli-bokrok. A szeder bokáig érő  sűrűje  már  bíborszínűbe hajlik,  és  kövér pálinkának-való kék gombócoktól  roskadoznak a recece bokrok. Ennyit  még életembe' nem láttam... Hortobágyon  a  vonatka  nem járt, cserébe  láttam  még 80-100 darut felhőben  szállni (odaért  a  vicinális).  Szép, derült időben  töltöttem ott  bő egy órát. Négyféle  szitakötő, ismerős és  ismeretlen sziki növénykék. Szürkevarjak  cseverésztek,  keresem  hol?  Az indóház  tetejét  nevezték  ki őrhelynek.  Kácsa szagot hozott  a  szél, és hamarosan  százhangú hápogást is... Visszafelé  már  megláttam  a  magágyon  a ragyogó  mellényű  fácánokat is, a hantokon  bukdácsoló  nyulat, a  vetésben  bandázó őzeket, a  vércséket és a zsombékosban gázoló szarvastehenet. Ölyv kelt  fel  a  villanyoszlopról komótosan, lustán  szárnyalt  a  vicinális mellett, majd elegánsan  vissza-kanyarodott.  Fecske-forma nagyobb  ragadozó  suhant  a  vetés fölött,  minden ész  nélkül  a  földre menekült  előle... sólyom  lenne? aztán újra  a Tisza-tó  mérhetetlen  vízi  világa,  sirályok, récék, naplemente... A nyárfák ezüsthasú levelei már  sárgulnak,  a  borzas  fűz  még  zöld. Ősz én  annyira  szeretlek!