A NAO intenzitását a NAO index-szel mérjük. A NAO index két olyan állomás tengerszinti légnyomásának a különbsége, amelyek közel vannak az izlandi alacsony nyomású és az azori magas nyomású légköri képzõdmény centrumaihoz. Stykkisholmur (Izland) az északi állomás, míg vagy Ponta Delgada (Azori-szigetek), vagy Lisszabon, vagy Gibraltár a déli állomás. Egy ilyen egyszerû index nyilvánvalóan nem veszi figyelembe, hogy az aktuálisan kialakult képzõdmény esetleg nem ezek felett a helyek felett helyezkedik el, és a NAO évszakos változékonyságát sem tudják pontosan leírni. Azonban az index alapvetõ jó tulajdonsága, hogy az éghajlati feljegyzések alapján legalább 1864-ig visszamenõleg ki tudjuk számítani. Ha az index jó kapcsolatban van a rácspontokban levõ felszíni légnyomási adatokkal, akkor a kialakuló észak-déli dipólus határozza meg az adott NAO-hoz tartozó térbeli képet.

A pozitív NAO index az átlagnál nagyobb szubtrópusi magas nyomású központot jelent, az átlagnál alacsonyabb nyomású izlandi ciklonnal. A növekvõ nyomáskülönbség több és nagyobb téli vihart eredményez az Atlanti-óceánon át, amelyek pályája északabbra van. Ennek hatásaként meleg és nedves a tél Európában, de hideg és száraz a tél Észak-Kanadában és Grönlandon. Kelet-Amerikában ilyenkor enyhe és meleg tél uralkodik. Például magas index volt 1989, 1990 és 1995 telén és tavaszán, amikor a légtömegek az arktikus és az izlandi régióból áthelyezõdtek a szubtrópusi övbe, közel az Azori-szigetekhez és az Ibériai-félszigethez, illetve megerõsödtek a nyugati szelek az Atlanti-óceán északi területein. Az erõsebb nyugati szelek több meleg és nedves levegõt szállítanak Európa fölé, ezáltal óceáni jellegû, enyhe telet okoznak.

A negatíve NAO index gyenge szubtrópusi anticiklont és izlandi ciklont jelez. A nyomáskülönbség kicsi, ezért a kelet-nyugat irányú mozgás legyengül. Ez inkább a mediterrán területekre visz nedves levegõt, jellemzõek a hideg levegõ kitörések és ezért a havas idõjárás. Grönlandon azonban enyhébb a tél. Az alacsony index volt 1917, 1936, 1963 és 1969 telén és tavaszán, amikor a gyenge nyugati szelek uralkodtak az Atlanti-óceán északi fele felett, ami megfelel az átlagnál hidegebb európai télnek.