Májusban elég gyakran éjszakázom a Kákafoki holtág partján a horgászbotok mellett (50 felett már nem tudok egy teljes éjszakát ellopni magamtól, valamennyit aludnom is kell). Sokszor onnan megyek munkába. A gátõr kutyáját még csak-csak le tudom kenyerezni egy kis etetõ anyaggal, amikor ugatja a holdat, de a két rózsás tarajú japi elhallgattathatatlan. Órákon keresztül feleselnek egymással. Sosem a szúnyogok ébresztenek, hanem az a két paprikásnak való átok. A gátõr sem tud velük mit tenni: a két kislányának a kedvencei. Valószínû, hogy végelgyengülésben, esetleg tüdõrepedésben fognak valamikor a távoli jövõben kimúlni. Abban semmi túlzás nincs, hogy hajnalban csak addig nem kukorékolnak, amíg levegõt vesznek.

A japikat a gátõrék azért tartják, mert nem olyan degenerált-túltenyészett fajzat, mint a normál házityúkok: minden évben rendszeresen, sõt többször is megkotlanak. A gyöngytyúkok tojásainak kiköltése a feladatuk. És még a szegény kakukkot szóljuk meg ember létünkre.