A jégkiterjedést évezredekre visszamenõleg megmondani nem egyszerû feladat, ugyanis a kiterjedést a levegõ hõmérsékletén kívül egy tucat egyéb tényezõ (tengervíz-hõmérséklet, átlagos felhõborítottság, tengeráramlatok, uralkodó szélviszonyok, sótartalom alakulása, stb.) befolyásolják.

Grönlandon és a sarkvidéken sokfelé a 19. század közepén kezdõdtek a rendszeres meteorológiai megfigyelések. Az északi-sarkvidék az elmúlt 100 évben átlagosan mintegy 1-1,5°c-kal melegedett, azonban ez a felmelegedés 1940-ig bezárólag zajlott le, melyet egy erõteljes lehûlés követett, majd az 1990-es évektõl ismételt hõmérséklet-emelkedés. Az átlaghõmérséklet nagyjából az AMO index alakulásával megegyezõ módon változott a mûszeres megfigyelések korában (az AMO pozitív fázisa esetén általánosságban elmondható, hogy alacsony szélességekrõl több hõenergia jut el a sarkvidékre, ez vezet magasabb hõmérsékletekhez):

beillesztett kép



A grönlandi jégtakaró középhõmérséklete 50.000 évre visszamenõleg: Link A Vikingek kora (középkori meleg periódus) jól kivehetõ az ábrán, a hõmérséklet 1100 körül érte el csúcspontját, a mainál feltehetõleg magasabban tetõzve. Vörös Erik ebben a mainál melegebb éghajlatú korban nevezte el a szigetet "Zöld Földnek". Az évezredeken át tartó holocén klímaoptimum idején Grönland éghajlata viszont 2-3 fokkal melegebb volt, mint napjainkban. Mindez furcsa mód nem vezetett a jégsapka súlyos károsodásához, amit napjainkban oly sokszor hallani.

Úgy tûnik egyetlen alkalommal sem került még itt említésre a Jeges-tengeren található jégtakaró talán legfontosabb szerepe. A médiában nem gyõzik hangsúlyozni, hogy a jég visszahúzódása további melegedést idéz elõ a felszín fényvisszaverõ-képességének csökkenése révén. Azonban ahogy itt ezt már többen kifejtették, ez a hatás a sarki nyár végét jellemzõ alacsony napállás mellett jelentéktelen lehet.

A sarkvidékek sugárzási mérlege igen erõsen negatív, vagyis az ottani hõmérséklet elsõsorban annak függvénye, hogy a globális éghajlati rendszer mekkora mennyiségû hõenergiát képes a trópusokról a sarkvidékek felé szállítani. Mivel az óceánok hõkapacitása sokszorosan felülmúlja a légkörét, ezért a hõtranszportban a tengeráramlatoknak van elsõdleges szerepe. Az Arktisz hõmérséklete tehát leginkább attól függ, mennyi hõenergia éri el a térséget a tengeráramlatok révén.

A jégnek itt egy nagyon érdekes, és mondhatni fantasztikus szerepe biztosítja egyfajta "egyensúlyi állapot" fennmaradását. A tengerjég hõszigetelõ. Amennyiben a jégkiterjedés drasztikusan csökken, a jégmentes területeken megszûnik ez a hõszigetelõ hatás, és a már említett negatív sugárzási mérleg miatt a Föld éghajlati rendszere óriási mennyiségû hõt veszít el. Gyakorlatilag ugyanannak a jelenségnek lehetünk tanúi, mint amikor a fazékról levesszük a fedelet - a benne lévõ leves sokkal gyorsabban kihûl...

Amennyiben a jégkiterjedés növekszik, a hatás ellentétes irányú lesz. Kisebb vízfelület marad szabadon az alacsony napállású nyárvégi idõszakban (valamint a hosszú sarki éjszakában), ami csökkenti a hõveszteséget.

A sarki jég valószínûleg egyfajta termosztátként, nem pedig ketyegõ idõzített bombaként viselkedik mint ahogyan azt sokan látják. Elgondolkodtató, hogy az NSIDC új igazgatója, a "személyes kedvenceim" közé tartozó Mark Serezze 2007 óta gyakorlatilag minden elõrejelzésével melléfogott, bizonyára nem ok nélkül.