Még jó régen az egyik cégnél volt egy francia főnököm, ő pár barátjával minden januárban elment a Szaharába egy távoli oázisba, de vagy száz-százötven kilométerre a lakott területektől. Ott töltött három hetet, mobiltelefon, számítógép és mindenféle ketyere nélkül. Beduin vezetők vitték őket oda, az út végén már tevékkel. Azt mondta, hogy semmihez sem hasonlítható élmény, nappal csak a sivatag, éjjel meg a csillagok milliárdjai a fejük felett, csöndben, békében, távol mindentől. Az utolsó alkalommal, mielőtt felmondott a cégnél, azt mondta, hogy szabályosan fizikai fájdalmat okozott visszajönni a nyüzsgésbe, a büdös nagyvárosba. El tudom képzelni, bár a meleget, meg a szárazságot én is nehezen viselem, inkább ebben a locspocsban éledek fel. nevet